Tavaly vettem egy hirtelen fellángolás következtében. Ránézésre egybelévő, nem túl lestrapált gép. Persze már az első közös útnál kiderült, hogy valami iszonyat karbibeállítási gondja van. Kb. Félgázig dolgozott, aztán semmi... ezt egy karbi tisztítással és egy schuberttű fentebb tételével úgy, ahogy sikerült orvosolni. A végáttételt az első lánckerék 14 fokosra cserélésével megnőveltem úgy, hogy országúton 80 körül lehetett már vele utazni (kamion után vagy hátszélben, akár 90-nel is).
Szóval kezdett használhatóvá válni. Persze az eleinte 2.5 literes fogyasztása most már szinte soha nem ment 3 alá, sőt: gyakran elérte a 3.5-öt is.
Úgy éreztem, hogy ideje lenne bemutatni a kis endurót a hegyeknek. Lelkesen neki is vágtam egy hétvégi túrának, de Méhkeréknél a határőr jelezte, hogy már 4 napja lejárt a műszakim... - így aztán dukába dőltem.
Viszont az idei vízi túránk egyéb okokból kifolyólag elmaradt, de a szabik már ki voltak írva... Na, szerinted? Hát még szép, hogy újra előkerült a tereptúra lehetősége.
Szépen felcuccoltam a kis Hyosung XRX 125-re és vártam a napkeltét, hogy indulhassak.
A helyi kisboltban azért bevásároltam három napra - ha minden kötél szakad: 6 zsömle, egy szál kolbász, 3 kis hagyma és 7 balaton szelet. Másfél liter ásványvíz, másfél liter rostos lé.
Méhkerékig semmi gond, a határon egy kocsi állt csak előttem - nem volt 2 perc az egész. Szalontán váltottam egy kis valutát és irány a hegyek. Valahol megállok reggelizni gondoltam – de azért jó lenne valami magaslaton. Úgy döntöttem, hogy nem fárasztjuk egymást a gyorsforgalmi utakkal, szinte minden kisebb aszfaltot bepróbáltam, hátha felfedezek valami kellemes helyet a családi kirándulásoknak... Ennek következtében nem nagyon faltam a kilométereket ellenben nagyon szép, élvezetes helyekre jutottam és csak nagyon ritkán kellett az aszfaltot murvára váltani a helyes irány tartása végett... Valahogy így lukadtam ki a Feket-Körös egyik szakaszára, ahol megálltam végül reggelizni... - az órámra nézve konstatáltam, hogy már fél kettő körül járunk. Ideje lenne belehúzni és rendezni a sorokat, mert így nem lesz az egészből semmi.
Összeszedtem magam és irány a gyorsforgalmi út. Előbb Belényes, majd a pádisi lejárót elhagyva Stein... arra gondoltam, hogy előbb megnézem a Nagy Bihart, aztán majd meglátjuk.
Nucet után következő szerpentines részen elém került egy román művész lélek... aki az összes kanyarban gyökketővel, majd abból kiérve padlógázzal a következő kanyarig, ahol satufék vissza kettő és cammogás... - esélyem se volt megelőzni, de az idegeim kezdtek esőtáncot járni. Így egy kiállónál megálltam “fényképet” készíteni.... persze elő se vettem a gépet, kis várakozás után indultam utánuk. Valami állom szépen lehetett szerpentinezni a 9 lóerővel. A sebességek jól el voltak találva, hármasban már-már egy kis felállító erőt is elő lehetett csalogatni belőle kinyorsításkor. A töketlenkedőket nem értem utol, vagy megtanultak vezetni, vagy kiálltak fényképezni... esetleg én voltam túl lassú...? Megnéztem egy-két murvás utat jobbra-balra, de mindegyikon ott figyelt az egyre jobban terjedő tábla: autóval, motororral, hószánnal behajtani tilos... - így nem hajtottam be.
Vartop után néhol még látható, érezhető volt a pár héttel ezelőtti özönvíz nyomai: félig leszakadt úttestek - javítás alatt. De bentebb érve ezek megszűntek, jöhetett a gondtalan szerpentinezés. Érdekes módon így a hegyekben már nem volt érezhető, hogy én vagyok a forgalom legkisebb eleme... 😊
Aranyesi elejet táblát elhagyva, egy kanyar közepén csábítóan tárul elém a Biharra vivő (és néha oly nehezen megtalálható) murvás út. Uzsgyi neki!
Ezen az úton mentem már fel számtalanszor, számtalan járművel... Most frissen volt zúzott kövezve a feljáró - nem szerettem... Sőt: volt olyan rész, ahol kénytelen voltam visszaváltani egyesbe, hogy ne nyögjön a motor. Már-már ott tartottam, hogy kezdtem visszasírni a Simsonnal abszolvált téli Bihar hódításomat (amikor is szinte végig kettesbe tudtam tartani a gépet...), amikor is ránézve a GPS-re látom, hogy 35-45 közötti sebességgel haladok... Ja: ez az egyes-kettes nem egyenlő a Simsonéval... (annak negyedikben 65 volt a végsebessége, rosszabb napokon 50 se). Szóval kicsit megnyugodtam. Közben konstatáltam, hogy engedni kellene mindkét kerék gumijából kicsit, mert az aszfaltra elegendő 2 bár elég rázósnak bizonyult a zúzott köveken. De győzött a lustaság: véletlen sem szeretnék defektet szerelni - inkább legyen kicsit pattogósabb a kerék...
Meglepően sok turistával találkoztam és ami még talán ennél is meglepőbb: szinte csak román rendszámokkal. Régebben nem volt ez annyira jellemző. Már-már féltem, hogy nagy lesz a tömeg a toronynál, de ha már nekivágtam, csak nem fordulok vissza.
Gyengébb motorokkal (pl. Liberty 125) a toronyt megkerülve hátulról, az épület mellett szoktunk feljutni a csúcskőhöz... De ugye már a harci Free (70 köbös) robogóval is előről mentünk a meredek részen - így nem volt kérdés, neki ugrasztottam egyesben a kis endurót. Teljesen kezelhetően, szépen vette az akadályt. A csúcskőnél nem volt semmi... így aztán annyi képet készítettem, amennyit csak akartam és akratam... így is úgyis... takival és takinélkül stb...
Amikor kipózoltam magam és a facebookot is vég olvastam, üresbe kapcsolva a váltót legurultam az aszfaltig.... Csak jelzem: 11 km volt a teljes táv... ezt csak azért, mert mindig 20 km-eket olvasok másoktól... nem-nem. Ez bizony 11 km és kész. Ennyi. Figyeltem, mert a fogyasztásnál ez ugye számítani fog... (nem számított, így is elég magas érték jött ki... 🙁)
Begurultam Felsőgirdára... elszáguldottam Mama uta mellett (amit régebben ki nem hagytam volna, de az utóbbi két nem túl pozitív tapasztalatom alapján eszembe sem jutott fizetni a régi ízekkel köszönőviszonyba sem lévő kajáért...). A falu közepén dobtam egy balost a jégbarlang irányába.
A jégbarlanghoz vivő utat szorosan öleli mindkét oldalról a hegy... néha már-már olyan érzése van az embernek, hogy rászakad... Aki nem járt még erre, az ne hagyja ki ezt a kellemes kis kitérőt, ha sehol nem kanyarodsz le, akkor kb. 10-20 km-rel később ugyanide hoz vissza ez a kellemes hegyi körút...
Na, de nekem eszembe sem jutott itt körözni, így a Móc templom irányába mutató leágazásnál jobbratérve, irány a Pádis. Persze mondanom sem kell, hogy kezdett elegem lenni az aszfaltozásból, így két olyan letérőt is kipróbáltam, amit nem védett tábla... Kellemesen szopatós kis erdei utakra lelve így... egyszer egy saras rész közepén még a motort is sikerült elfektetnem. Bíztam abba, hogy a csomag tetején lévő ruháim szárazon megúszták a kalandot. Na, de minden jónak végeszakad egyszer, így én is kénytelne voltam a sokadik zsákutcából végül visszatérni a főútra.
A pádisra vivő út már régi ismerősként köszönt (az elmúlt hónapban többször volt egymáshoz szerencsénk)… Újra elismeréssel adóztam a Hyosung futóművének, ami a csomagok ellenére és a közel sem koreai sztenderdnek nevezhető súlyommal terhelve is simán vette a hepe-hupás nyomon egyre gyorsuló tempómat. Az úton meglepően sok araszoló személyautóval találkoztam, amik a kiálló köveket kerülgetve próbálták nem odaverni az olajteknőjüket... Aztán találkoztam ultra szuper, épített terepjárókkal is, amik csak kicsit mentek gyorsabban. Ellenben eszükbe nem jutott volna egy centivel is kitérni és utat engedni a náluk sokkal gyorsabb Takinak... Így aztán én sem foglalkoztam velük és jobbról-balról (ahogy épp kijött) előzgettem őket néha csak pár centire elkerülve a szépen festet kasznikat... - kapja be mind. És ezt még komolyan is gondolom... Tudom, hogy vannak előítéleteim, de a terepjárósnál sznobabb (és töketlenebb) bandával ritkán találkozom. Az MB100-zal is mindig nekem kell lemennem a nyomról, mert neki saras lesz a kereke (???) minha nem éreznék az autóik széleit... Na, mindegy - örömmel veszem, hogy egyre több helyről szorítják ki őket.
A murva végén található rövid aszfalton kiengedtem a lovakat, még ötödikben is felváltottam. 😊
A fennsíkon található szabadsátorhelyen meglepően sokan voltak. Lakóautók, lakókocsik és sátrak... Szerencsére azért kellően szétszortan.
Az egyik szerényebbnek tűnő kis sátor mellett álltam meg, vertem fel az előző héten itt Romániában vásárolt kis sátramat - ez lesz a főpróba... Egy gyors vacsora... térerő ellenőrzés, életjel adás...
Megjött a szomszéd is, egy idősebb úr - kerékpárral. Sajnos nem beszél magyarul, de aztán mégis csak elboldogultunk... - szimpatikus ember, aki nem igen talál magának társakat, így egyedül teker a környéken...
Sötétedik... alvás... altatónak elindítottam a telefonon egy részt a Csodadoktor szappanoperából... Hamar elaludtam... 😉