Kedves Zsore barátom megkért, hogy kerekítsek már neki és két elszánt kísérőjének egy erdélyi endurós túrát... Ebből kapsz most egy kis izelítő... a többi csak lassan fog elkészüln...
Na, akkor kezdjük el, mert soha nem érünk a végére... 
Az egész úgy indult, hogy az előző hárdos endurós gurulás a hatalmas érdeklődés ellenére majdnem érdektelenségbe fulladt. Ezen kicsit felháborodva úgy döntöttem, hogy most már csak fizetős túrákat leszek hajlandó szervezni… Ezáltal elrettentve és távol tartva minden szájenduróst és töketlenkedőt.
Legnagyobb meglepetésemre már másnap volt érdeklődő a még meg sem hirdetett túrára. Na, jól kicsesztem magammal… 
Így aztán kénytelen voltam gyorsan kikalkulálni és leszervezni egy 3 napos erdélyi endurós túrát lehetőleg úgy, hogy én se fizessek rá és a résztvevők se érezzék magukat túl rosszul.
Első körbe a kísérő autó és személy kérdését kellett tisztázni.
Sajnos a Frontérám még az előző Pádis túra emlékei alatt görnyedezett. Ezt a helyi szerviz kisebb vagyon ellenébe, de orvosolta. Most már csak egy olyan emberre lenne szükségem, akire rá merem bízni a felügyelet nélküli autóvezetést. Hiába – asszonyt és autót nem szívesen ad kölcsön az ember.
Végül Robi barátom vállalta, hogy lekocsikázik velünk és még az autót sem fogja széthajtani… Sőt: még arra is rá lehetett beszélni, hogy szálljon be a szervezésbe és a lebonyolításba is. Így aztán levette a vállamról a kaja-pia beszerzés, tálalás, főzés, mosás, sátorállítás terhét is… Utólag is köszönjük neki a példás kiszolgálást – tényleg jó voltál Robi!! 
A résztvevők Zsore (KTM 525 EXC-G), Lacás (Suziki DR350S) és a Taró helyére beugró Derot (Tomi - Suzuki DR350S). Guszti az utolsó pillanat előtt lemondta. Szóval 3 vendég és két kísérő. Ez már-már jól hangzott, mert így lazán befértünk volna egy autóba. De sajnos a kalkulációt 6 főre végeztem el – talán ezért is örültem, amikor Gábor barátom (KTM 525 EXC) is jelezte, hogy szívesen eljönne erre a gurulásra – bár sátorozni azt utál.
Összeállt a banda.
A pöstiek már csütörtök este 6 és 7 között meg is érkeztek Szegedre a Kálmán panzióba. Ide jöttem átpakolni a motorokat és a csomagok jelentős részét, hogy ne reggel kelljen ezzel is vesződni. Valami hihetetlen mennyiségű cucc került át a Frontérába. Szerencsére Gábor 8 körül meglátogatott és a sötét, hideg ellenére egy bő órán át segített a tetőboxba és a futóra felrakott motorok közötti résekbe elosztani a cuccost úgy, hogy a csomagtartó lehetőleg üres maradjon. Hiszen a terv szerinti létszámtöbbletnek (Robi) már csak a csomagtartóba jut majd ülő (fekvő?) hely.
1. nap
Reggel beállított Robi és hozott magával még pár köbméter szállítandó anyagot – valahogy felerőszakoltuk a már előtte is zsúfolt futóra aztán meg sem álltunk a panzió előtt izgatottan várakozó fiúkig. A három srác becsületére legyen mondva – zokszó nélkül foglalták el a Frontéra nem túl tágas hátsó traktusát és az út végéig nem is igazán panaszkodtak a hely szűkössége miatt.
Viszonylag jól haladtunk. Csak az aradi elkerülő úton futottunk bele egy vasútátjárónál feltorlódó több kilométeres kamion sorba. A várakozást megunó és meg-megforduló kocsik miatt fel-felszabaduló helyekre a szemfülesebbek igyekeztek hátulról betörni, így mi elénk is bevágott egy kamion és egy életveszélyes manőver után még egy utánfutós helyi (mondom: román…) állat is. Soha nem fogom megérteni, hogy mi értelme van egy ilyen reménytelen helyzetben 5-10 m előnyért véres küzdelmekbe bocsátkozni… Na, mindegy – nagy az isten állatkertje és alacsony a kerítés. Végül megúsztuk egy bő félórás várakozással.
A starthelyén egy benzinkútnál pakoltunk le és váltottunk négy kerékről kettőre… sokszor kettőre. Várhoz felvivő út – a várakozásokkal ellentétben – eseménytelenül és mondhatnám már-már túlzott könnyedséggel került leküzdésre. Ezen felbuzdulva hamar letértem a jól kitaposott, kényelmes erdei útról és a kék karika turistaút kicsit vadregényesebb nyomvonalát kezdtem el követni. Az első – kicsit meredekebb és kanyargósabb részen már kezdett is szétszakadozni a banda. Kiderült, hogy a triálos múlttal megáldott Gabin kívül senki nem követett az egyre zergébb kis ösvényen.
Kis várakozás és hallgatózás után feltűnt előbb a két DR, majd a visszacsorgó és alternatív nyomvonal után kutató KTM is. Ez mondjuk nem volt túl jó előjel – hiszen összességében semmi nem indokolta ezt a lemaradozást. Na, mindegy – ha nem megy felfelé, gyerünk lefelé!
Az első adandó alkalommal leszakítottunk jobbra a mélyen alattunk, mellettünk húzódó patakmeder irányába. A völgy aljába húzódó kiszáradt meder egyre meredekebb partoldalával próbálta magától távol tartani a hívatlan betolakodókat. Tette mindezt hosszú-hosszú idő óta eredményesen, mert nem számított a pöstiek elszántságára.
Zsore egy elképesztő halál ordítás kíséretében fejjel előre vettette bele magát. Elképesztő atrakciója következtében a még bent maradt víz is gyorsan elpárolgott a mederből és bizony kb. ezzel a sebességgel párolgott el Zsore barátunk kedve is a kicsit hárdosabb nyomvonalaktól. A meder aljában mellettem álló Gáborba is m
egállt az ütő. A lezúduló EXC simán ledöntötte lábáról a majd két méteres drájvert. Mondjuk én is sírtam volna, ha a döbbenettől lett volna hozzá erőm végig gondolván azt, hogy vajon hogyan fogjuk ezt az összetört óriást visszaszállítani a meredek partoldalon. Ámultomban még a videó kamera rec gombját is elfelejtettem benyomni. Gábor tért előbb magához és ugrott a feltápszkodó Zsore felé. De Zsore simán elzavarta – egyedül szeretne meghalni… 
De hál isten megúszta. Csak a büszkeségén esett egy kis csorba. Sajnos az előző meredély és ez a kis szánkózás alatt valami eltörött a mentorba – elkezdett nem szeretni motorozni… Persze ezt nem mondta, de azért lehetett érezni – alább hagyott a lelkesedés, elbizonytalanodott. De mivel még nem volt teljesen meggyőzve ezért próbált jó arcot vágni az egészhez. Talán egy kicsit vigasztalta az, hogy az utána jövő Tamás hasonló (bár kevésbé látványos) módon érkezett meg közénk. A sokkal rutinosabb Lacásnak meg sem kottyant a meredély… csak a legalján a teljesen irányíthatatlanná váló dr-rel küzdve ült ki az arcára éppen csak egy pillanatra a halálfélelem, de tényleg csak átsuhant rajta, mert közben már lent is volt – megérkezett.
Tamás fejre állt DR-jébe nem is volt olyan könnyű életet rugdosni és bizony ezt már az előző meredélynél is megtapasztaltuk. Hiába… mi már évek óta mondjuk, hogy endurózni CSAK önindítós motorral szabad, mert hiába mondja minden berúgós motorral rendelkező, hogy az ő motorja könnyen indul… Ja… könnyen – a bolt elől. Egy fejreállást még önindítóval is elég küzdelmes magunk mögé tudni. Szóval le a kalappal az összes pösti előtt, mert bizony itt mindenki csak rúgta, rugdosta a motorját. Még az EXC is totál lemerült aksival jött… Fáradtak is a fiúk rendesen.
Na, de hogy ha már itt lent vagyunk a mederbe és végre az összes motor is be indult már, akkor épp ideje lenne visszamászni a ösvényre. Kerestünk egy kevésbé meredek partoldalt és ott törtünk ki a mederből. Ezt könnyedén hajtotta végre mindenki.
Most már az ösvény mentén folytattuk az utunkat, ami természtesen ismét a meder irányába fordult, de most sokkal kellemesebb hajlásszöggel. Így értünk ki egy faközelítő útra, amin nem túl sokat maradtunk. Alig pár száz méter laza gurulás után irányba vettük a völgyen futó utat szegélyező hegyoldal azon részét, ahol egy kis esélyt találtunk a feljutásra.
A kis dr250 és az exc 525 kb. fej-fej mellett küzdötte magát fel a part oldalon és nyomunkba szépen ott duruzsolt a két 350-es és a másik 525 is. Aztán ezek a hangok szépen elfogytak. A csúcsra érve már megint kettesbe maradtam Gáborral. Visszafordultunk, hogy megnézzük elestek, vagy eltévedtek. Szerencsére csak eltévedtek … így felvezető nélkül kicsit elbizonytalanodva poroszkáltak felfelé. Jöttek is szépen sorba, előbb Lacás, majd Tomi és végül a visszacsorgó Gábor felvezetésével bevágódott közénk Zsore is.
Levezetésnek egy kicsit hosszabban maradtunk az úton. Kicsit hosszabban… most már nem 1-200 m-t, hanem 1-2 km-t is haladhattunk, amikor is az útról letérve előbb egy elég meredek oldalfalon ereszkedtünk le, majd az alattunk kígyózó úton átkelve ismét egy patakmedret vettünk célba. Ennek a medernek az aljában olyan szerencsésen voltak felhalmozódva a faágak, gallyak, rönkök, hogy mint egy természetes hidat alkottak nekünk. Nagyon izgalmas és kellemes élmény volt átszáguldani a természet eme bizonytalan építményén és nekirobbanni a felette elterülő elég meredek partoldalnak. Még Zsore arcára is sikerült egy kis mosolyt csalni – láttam, amikor elszáguldott mellettem. És bizony az előbbi elbizonytalanodása is kezdett kicsit háttérbe szorulni.
Persze nem is mink lettünk volna, hogy ha az egyre jobban sütő Nap kb. egy perc múlva nem a felettünk elterülő hegycsúcs irányába törve talált volna ránk. Mondanom sem kellett, hogy természetesen a legmeredekebb, a legkövesebb és a leg-leg-legebb nyomvonalat választottuk. Rángattam rendesen a kis DR szarvát, de esélyem sem volt lehagyni a mögöttem nyomuló Gábor EXC-jét. Sőt úgy éreztem éskésőbb ebben ő is megerősített, hogy bizony még kicsit sikerült fel is tartanom őt. Az egyre meredekebbé váló hegyoldal, a laza homokból ki-ki forduló kövek előtt végül kénytelen voltam fejet hajtani és az eddig célirányosan a csúcsra törő nyomvonalat kénytelen voltam kicsit balosra váltani ezáltal megúszva azt, hogy a lassacskán elfogyó lovak miatt végleg megálljon a csúcshódítás. Így aztán egy-két Z közbeiktatásával sikerült csak feljutni a csúcsra.
Kicsit vártunk még a többiekre, meg jó kis képanyagokra vadászva még visszább is ereszkedtem, de sajnos ebből a távolságból nem lehetett elkapni az elemekkel küzdő alakok kecses mozdulatait. De az ott létükről bármikor meggyőződhettem, hiszen Lacás dr-jének dübörgése semmivel össze nem téveszthető. Tamás elszánt nyomulását hűen tükrözték az útjába kerülő fák rezgései, mert bizony ő a legritkább esetben kerülte ki az akadályt… Szép lassan elkezdte leamortizálni a dr elejét.
A gyaloglás nehézségeit tovább nem vállalva, inkább visszamentünk a fent hagyott motorokért és azokon legurulva láttuk el jobbnál jobb tanácsokkal a lent küzdőket, de a végén mégis inkább úgy döntöttünk, hogy nincs mese: inkább visszamegyünk és keresünk másik útvonalat.
Így esett, hogy a hegy tetejére végül egy szerpentinen jutottunk fel. Majd egy kis bokros küzdelem után küzdöttünk még egy nagyobbat is a sűrű aljnövényzettel és végül csak elértük a piros turista jelzést, amelyen maradva végre tiszta murván közelítettük meg ezt a második várat.
Várhoz a kicsit lájtosabb nyomvonalon mentünk fel. És ezáltal utasítottuk magunknak a túra első – kicsit hárdosabb szakaszát.
Na szóval ott hagytam abba, hogy kisebb-nagyobb küzdelmek árán, de azért viszon
ylag időben értünk át a várhoz. Itt megebédeltünk – ekkor derült ki, hogy a vendégek a kocsinál kirakott uticsomagokból elfelejtettek felmarkólni egyet… szóval ők éhheztek. ;) Vagyis nem – mert összedobtuk a nálunk lévőket.
Na, de nem is untatnálak ezzel a bosszantó aprósággal, inkább arról mesélnék, hogy délután kettőkor már ismét motoron ültünk. Az előttünk álló szakasztól egy csöppet tartottam, mert amikor utoljára erre jártunk Bocival, akkor utólag azt mondta, hogy az aznapi gurulásnak az volt a „legizgalmasabb” része…
A vár túloldalán jobbra megbújó apró kis ösvényen indultunk el. Kellemes kanyargással értünk a kiszáradt forráshoz, ahol is véget is ért az eddig szépen kitaposott ösvény. Itt kellett (volna) egy kicsit oldalazva feljutni az előttünk tornyosuló domboldalra. Ránézésre nem tűnt ez olyan lehetetlennek, hiszen mindenki mászott már meg ennél meredekebb emelkedőt is. De a kihívás abból állt, hogy itt bizony a talaj alapvetően homokos, omlós volt. Ezt a laza felszínt nehezítésként néhol mély avar, máshol meg kisebb-nagyobb kövek borították és persze fából is akadt bőven – bár szerencsére legalább a kidőlt fákkal nem kellett megküzdeni, mert azok simán lecsúsztak a lejtő aljáig… ;)
Gáborral karöltve vágtunk neki a domboldalnak. Persze mondanom sem kellett, hogy elég hamar kénytelenek voltunk átmenni Z-be. Ezt Gábor sokkal könnyebben abszolválta, igen hamar az éltre tört. A három vendégmunkásból eddig Lacás bizonyult a legeredményesebbre, de ez az emelkedő keményen kifogott rajta is. Valahogy nem akart fentebb jutni… fej-fej mellett küzdött Lacival.
Egy idő után úgy döntöttünk, hogy visszagurulunk és keresünk egy másik alternatívát. Gábor hamar ki is szemelt egy kicsit meredekebb, de sokkal kötöttebb talajú felfutót közvetlenül a forrás felett. Pikk-pakk fel is ért. Mentem utána – sajnos csak felérve tűnt fel, hogy Gábor felérése csak lentről tűnt eredményesnek, mert pont a legrosszabb helyen állt meg. Szinte lehetetlen volt kikerülni – ezért inkább besoroltam mellé a várakozók közé. Szépen jöttek a többiek is, aztán szépen potyogtak is el… Amikor Tomi már sokadikra dobta el a DR-jét és még mindig csak féltávig jutott, akkor meghoztuk a fájó döntést: nem erőltetjük ezt tovább, így is túl sok időt vett már el tőlünk.
Zsore javaslatára megpróbáltunk inkább feljutni a mellettünk futó gerincre és azon mentünk tovább. A feljutás is tartogatott egy-két izgalmat, de ami ennél sokkal izgalmasabb volt az az, hogy felérve Tomit elnyelte a föld. Gábor elindult megkeresni az elkóborolt bárányt… Ennek egyenes ágú következménye lett, hogy most már Gábort is elnyelte a föld. Vártunk-vártunk… majd mi hárman is keresésbe kezdtünk. Sok szónak is egy a vége: A 14 órás indulásunk eredménye ez lett, hogy kb. 15-kor még mindig a várnál voltunk, így aztán meghoztuk a nap legfájóbb döntését: ha világosban el akarjuk érni a szállást, akkor kénytelenek leszünk a kitaposott utakat követni.
Az újra összeállt bandával ott csorogtunk le a vártól, ahol másfél órája feljöttünk és falut is ugyan azon az úton hagytuk el, amelyen érkeztünk. Menetközben betöltöttem a GPS-be a Bálna-túra trackjét, amely stabil, jól járható utat biztosított nekünk. Persze azért hadd említsem meg, hogy a nagy endurósokkal megcsinált nyom kellő sebességgel már-már élvezetes endurózást tett lehetővé. A felszálló por miatt azért nem esztelenkedtünk, de haladtunk rendesen.
A faluba beérve megálltunk a helyi kocsmánál feltölteni a vízkészleteinket. Kicsit felfrissülve próbáltunk átjutni a cél irányába. Eleinte a már jól ismert murvás szakaszok jöttek, majd egyre inkább kezdtünk vadregényesbe átmenni, ahogy is megpróbáltunk a rossz irányba futó völgyek aljába futó kocsi nyomokról letérve átvágni a helyes irányba.
A völgyeket ölelő hegy gerincekre feljutni nem is volt olyan könnyű, nem véletlen hogy az ösvények, utak is szinte végig a völgyekben maradtak. De kénytelenek voltunk erőltetni az átjutásokat, hiszen az idő sürgetett. A nap egyre alacsonyabbról sütött.
Talán a legemlékezetesebb az volt, amikor egy ezeréves ösvényt kezdtem elkövetni, ami előbb egy vad csapásba ment át, majd a végén teljesen elnyelte a sűrűn nőt bokros aljnövényzet. Minden esetre aki motorozott már Takival az tudja, hogy ő a DR-jét elég gyakran nézi páncélozott harckocsinak, így nem is volt abba semmi meglepő, hogy az áthatolhatatlannak hitt sűrűségen pont úgy mentünk át, mintha ott sem lett volna… Gábor valahol itt hagyta el az EXC jobb oldali hűtővédőjét.
Aztán újra völgy, újra murva… de ismét rossz az irány kellene egy 90°-os jobbos. És milyen mázli: épp itt van egy! Uccu neki! Nagyon kellemes patakvölgy, ami sajnos kb. 100m után végett is ért, eddig mentek be a faszállítók. Ej fordulhatunk vissza… De megfordulás közben feltűnt szembe egy ezeréves szerpentin, amit talán még a rómaiak vágtak a hegyoldalba. Nagyon csábító volt. Elég tisztának tűnt és elég vadregényesnek is ahhoz, hogy gondolkodás nélkül arra igazítsam a kis doki kormányát. Nagyon ütős visszafordítók, meredek felfutók… jobbra a teljesen meredek partoldal, balra meg a mellettünk kígyózó patak által az elmúlt évezredek alatt egyre mélyebbre vájt kanyon. Ilyen meseszép vidéken már rég motoroztam. Egészen magasra jutottam, amikor egy kidőlt fa állta az utamat, amit úgy döntöttem, hogy majd csak akkor ugrok meg, hogy ha a többiek is ideérnek – nem kockáztatnám, hogy visszafordulás esetén a túloldalról is át kelljen rajta ugrani. Leszálltam szétnézni. Befutott Gábor és nem sokra rá Zsore is. A két Dr elveszett – lehet, hogy nem akarnak erre jönni? Bármi lehet.
Gáborral előrébb sétáltunk, hogy lássuk a jövőt. ;)
Hát sajnos nem véletlen volt járatlan ez az ezeréves csapás, mert az mellettünk, alattunk futó patak egyszer csak kettévált és az egyik ága szépen ketté vágta az ösvényünket. Persze a nagy szárazság miatt hótra száraz volt minden, de attól még járhatatlan hasíték éktelenkedett előttünk. Kicsit hezitáltunk, hogy vajon megpróbáljuk-e… Aztán abba maradtunk, hogy valószínűleg menne, de nincs rá elegendő időnk. Így gyorsan megfordultunk, hogy minél hamarabb összeállhasson ismét a nagy csapat.
A visszafelé vivő ösvényen végül ráakadtam a motorokkal küzdő DR-esekre. Kiderült, hogy Tomit egy kiálló ág leverte a motorról, ami bánatába a mélybe vetette magát. Szerencsére elég hamar megakadt egy fába, így „csak” kb. 2-3 m-t kellett felrángatni a már-már merőleges patakparton. Mire odaértünk már fent volt. De az esés következtében az első lámpa feladta a reménytelen küzdelmet és a már jóval előbb letört elsősrávédő nyomába lépve angolosan távozott a szerkezetről. Ott hagytam nekik egy gyorskötözőt és gurultam tovább.
Visszaérve a murvára megkértem Gábort és Zsorét, hogy tartsák kicsit a frontot, amíg én előre megyek megnézni, hogy lesz-e a közelbe letérési lehetőség, mert az a mostani nem jött be. Előre gurultam és micsoda mázli: alig pár száz méterrel arrébb ráleltem egy már ismert útra, ami pont a célunk felé vitt.
Időközben elég keményen kezdett alkonyodni.
És a két DR-es csak nem akart megjelenni… valami baj lesz itt. Már épp elébük akartunk menni, amikor is megjelentek. Lacás vontatta Tomi DR-jét, mert az bizony nem volt hajlandó beindulni. De ami még ennél is rosszabb: valahol elhagyták a sebváltóját (az esés után még megvolt), amit a beálló sötét miatt nem találtak meg.
Elég sokat tologattuk, rugdostuk a kis Dr-t, amikor is Lacinak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha öntenénk bele egy kis benzint, hiszen már 100 km körül jártunk és a sok borulástól elképzelhető, hogy elfogyott. Megcsapoltuk az én kis dokimat és láss csodát: a következő tolásnál már járt is a Tomi motorja.
A táborig hátralévő távot kényelmes (mondom beragadt váltó kettesbe…) tempóban tettük meg a ránk boruló sötétség takarásában.
A Frontéra fellelése a sötétség ellenére sem okozott túl nagy gondot, hiszen a Robi
által táplált tábortűz messziről mutatta a célt.
Már felvert sátrak, sokszorosan újramelegített forró leves várt minket. Majd Robi elkezdte sütni a csirke húz szeleteket… ettünk, ittunk… beszélgettünk és szinte észre sem vettük, már is a fáradt endurósok halk horkolása rázta fel az amúgy csendes tájat.
Vajon Tominak ki kell szállnia?
Vajon Zsorénak visszatér-e az életkedve?
Mindez kiderülhet a következő nap beszámolójából… ;)
2. nap
Az este sokak szerint hűvös volt és zajos. Legalábbis erről tanúskodott, hogy hajnali 6 körül különösebb ébresztő nélkül szépen egyesével vánszorgott mindenki elől a sátrából. Én a magam részéről szépen végig aludtam az éjszakát – csak egyszer ébredtem arra, hogy valaki nyitva felejtette a hálószobám ablakát, de amikor a kábulatból magamhoz térve regisztráltam, hogy a hideg nem az ablakból ömlik rám – már aludtam is újra. Robiék szerint egész éjjel fát vágtam – legalábbis erről tanúskodtak az általam keltett zajok. Próbálta a felelőséget áthárítani Zsorére, hiszen ő volt az aki kesztyűben a kezén jött elő reggel (tehát valószínűleg ő dolgozta végig az éjszakát), de nem hittek nekem.
Na a lényeg, a lényeg: túléltük.
A kábán vánszorgó figurák megpróbáltak életet lehelni a tegnapi tábortűz nyomaiba – sikerrel. Pár perces tűzkörbeállás után már volt kedvünk az előttünk álló feladatok megtervezésével is foglalkozni. Tegnap úgy gondoltuk, hogy páran visszamotorozunk a kb. 10 km-re lévő szurdokhoz, Tomi váltóját megkeresendő. De most valahogy senkinek sem volt kedve eltávolodni lobogó hőforrásunktól. Így aztán szelíd erőszakkal beparancsoltam a kocsiba Tamást, Gábort és jómagam – mi leszünk a váltókeresők.
A kis Frontére elég nehezen tért magához a dermesztő hidegtől, de amikor a 20 éves motor elérte az üzemhőmérsékletét, akkor már motorosokat megszégyenítő tempóban gyűrte maga alá a távot. Mondhatnám, hogy kifejezetten jót terepjáróztunk – és ebbe nagy szerepe volt a duruzsoló motor által termelt hőnek is.
Megérkezve – Tamás útmutatása alatt pikk-pakk behatároltuk a még tudtam váltani és a már nem volt mivel esemény helyszínét és guvadó szemekkel megkezdtük a keresést. Alig egy perc múlva már a megtalált váltókarral a kezünkbe tértünk vissza az autóhoz – és meg sem álltunk a táborig.
Olyan hamar sikerült visszaérnünk, hogy bizony az ottmaradók még a reggeli elkészítéséhez is csak most kezdtek nekiállni. Gyors kaja, gyors tankolás – egy kis szerelés, szerelvény igazítás. Összedobtuk a mi csomagokat és már ezerrel hágtunk is fel a táborhelyünket szegélyező hegyek meredélyeire.
Nekem személy szerint nagyon tetszett, ahogy ezt a napot indítottunk. A sokkal kopárabb hegyoldalakon egy nagyon kellemeset terpezhettünk. Aztán peresze az útirány kötöttsége miatt most is kénytelenek voltunk előbb egy nagyon-nagyon bokros partoldalt is magunk mögé parancsolni, aztán egy igen meredek felfutót megcsinálni – de legalább jól kimelegettünk.
A közeli városon áthaladva sok-sok murvás kilométer megtétele után egyszer csak ott kígyózott előttünk a háromnapos endurós túráról már ismert elég érdekes patakmeder, amelyen ha sikerül feljutnunk, akkor egy 10km-es rövidítést tudunk eszközölni. Pár hónapja kicsit kénytelenek voltunk a kövek áthelyezésével kicsit járhatóbbá varázsolni a medret. Az akkori áldásos tevékenységünknek köszönhetően még most is járhatónak tűnt a meder. Gábor gondolkodás nélkül ment rajta végig. Jó példával előjárva – követtem, majd visszajöttem videókat készíteni.
A minket követő Zsore viszont lesodródott a meder partjáról bele az éles, csúszós és bizony igen tekintélyes méretű kövek közé. Itt sokáig küzdött a méterekért, de mivel ehhez túl sokat kellett talpalnia elégé elfáradt. A végére már úgy érezte, hogy ha nem pihen meg egy kicsit, akkor ez lesz élete utolsó útja… Megpihent.
A Dr-ek is sokszor sodródtak le a csúszósabb partoldalról, de kellő kitartással azért valahogy maguk mögé utasították ezt a kihívást is.
Az időközben visszasétáló Gábor felajánlotta, hogy megpróbálja felvinni a mederhez ragaszkodó másik EXC-t. Persze a kicsit síkos és a meder irányába lejtő partoldalon Gábornak sem sikerült lesodródás nélkül elindulnia. Ebbe nagy szerepe volt a meg-megcsúszó gumi minőségének és bizony a KTM elképesztően szar kuplungjának is, mert ezen a motoron egyszerűen képtelenség volt a kuplungot finoman adagolni: a kuplungkar csak a legvégén oldott és utána kb. 2mm-en már újra fogott is – átmenet közel zéró. Na, mindegy – a lényeg: kisebb küzdelmek árán, de végül mindenki felért.
Innen nagyon kellemes hegyi felfutók, a lezúduló víz által mély vájatokkal megspékelt lejárók tették izgalmassá a következő kilométereket. Kifejezetten endurók alá való nyomon haladtunk. Csak egy – a szúrós bokrok által védett – szilvafánál álltunk meg egy pillanatra táplálkozási szándékkal és már be is gurultunk a dévai út keresztezése előtti utolsó lakott állomásunkra.
A dévai úton átérve – sőt már kicsit előtte is – egy kellemes szerpentines aszfaltos szakasz következett, amelyen prób
áltunk minél közelebb kerülni a Bihar csúcshoz. Ezen az aszfaltos szakaszon kezdett kicsit bizonytalanul viselkedni a kis dr-em hátulja. Defekt.
Amíg én ezt orvosoltam, addig a dr-esek visszamentek az előző faluhoz egy kis ásványvíz beszerzése végett. Később kiderült: jól tették…
A szerelésen nagyon gyorsan túl tettük magunkat – az aszfalt szép lassan átment murvába, és az egyre meredekebb emelkedő is tisztán éreztette velünk: valami közeledik…
Az út végén ott álltak a favágók szállító járművei – épp ebédeltek.
Innen egy igen meredek és hírtelen balos kanyarral lehetett rátérni arra az útra, amiről Tibiérdről jelezte, hogy két hete arra gyalogolva úgy látta, hogy egy keresztbedőlt fa miatt nagy valószínűséggel motorozhatatlan lesz. Na, de már az útra való feljutás sem volt túl egyszerű, mert a nagy gépek elégé durva terepé változtatták a feljárót. Innen folyamatosan emelkedtünk – próbáltunk a sziklákkal tarkított keskeny nyomon maradni, amikor is egy kidőlt fa állta az utunkat…. Vagyis nem is igazán fa, inkább egy kisebb erdő! Mivel már a favágók feldarabolták – így arra gondoltam, hogy arrébb dobáljuk. De látva a megmozgatásra váró famennyiségét teljesen reménytelenek ítéltem. Kb. 50 m-t kellett volna megtakarítanunk.
Az akadály túlsó végén feltűnt egy mercedes terepjáró – ő is reménytelennek ítélte meg a helyzetet: visszafordult és eltűnt. Ellenben az ő jelenléte azért pozitívan hatott ránk, mert ugye ez azt jelenti, hogy a fákon átjutva tuti, hogy lehet majd haladni.
Elég sokat filóztunk a hogyan tovább felől – végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk az egész erdőirtás felülről kikerülni. Gábor bevállalta, hogy megpróbál feljutni az EXC-val. Sajnos elég hamar szembesültünk a helyzetünk reménytelenségével. A nedves, avaros, laza talaj tele volt kövekkel, így a meredélyen ha elfogyott a lendület, akkor képtelenség volt olyan helyet találni, ahol újra tapadásra lelt volna a hátsó kerék. Egy-egy gázra simán elásta magát – semmi tolás.
Szerencsére a DR-esek hoztak magukkal egy nagyon hosszú spanifert, így aztán kénytelenek voltunk felvontatni az összes motort. Ez egy szűk óra alatt meg is tettük – jól elfáradtunk.
Sajnos a folytatás sem volt gyerekjáték, mert az előttünk menő terepjáró szépen átmozgatta a köveket – így az igen meredek hegyoldalban alig-alig találtunk tapadást. A három vendégmunkás igen sokat küzdött a feljutással. Alapvetően nem a haladással volt gond, hanem az eldőlés után felállított motorok berúgásával… Itt vette hasznát Zsore, annak amit nem régiben Gábortól tanult – vagyis, hogy hogyan indítsunk újra egy EXC-t ha lemerült az aksija…
Felérve már csak egy kis füves meredély választott el minket a Biharra hátulról vivő nagyon köves feljárótól.
Megérkezve lendületesen vágtunk neki.
Utánam közvetlenül Gábor jött az EXC-vel. Mivel én már többször jártam erre ezért alapvetően rutinosan tudtam, hogy hol jönnek a nehezebb részek – tehát hol kell rágyorsítani… és hogy hol találhatók azok a kis kerülők, amikkel a legdurvább részek kihagyhatóak. Így elég hamar feljutottam – Gábor szépen követett, de azért megállapítottam, hogy az EXC-nek is meg kellett küzdenie a kövekkel.
Az utánunk jövő Lacás már annyira lemaradt, hogy nem tudta lekövetni az általunk bejárt ideá
lis nyomot, így ő erőből oldotta meg. Küzdött – de feljutott. Sajnos az utána jövők már sokkal nehezebben boldogultak. Így aztán csináltunk pár fotót a csúcson és visszagurultunk hozzájuk.
Tamásnak még lett volna kedve küzdeni a feljutásért, de lebeszéltük róla – keresünk valami alternatív nyomot.
A keresgélést előbb a kék turista út követésével kezdtük, ami a szépen kitaposott autóútból teljes váratlansággal csapott át járhatatlanul benőtt gyalogösvénybe. Itt egy kicsit még küzdöttünk, majd kénytelenek voltunk visszafordulni. Zsore itt mutatta be az EXC megfordításának egy igen érdekes, de hatékony változatát (ld. videó).
A következő alternatív út keresés még durvább kudarcba végződött… kb. 18 km megtétel után simán visszaértünk oda, ahonnan elindultunk…
Nem tehettünk mást – kénytelenek voltunk a régről ismert, de iszonyat nagy kerülőt lefutó lejárót használni, aminek
a végén még kb. 40 km aszfaltot is be kell majd vállalnunk. De mivel a nap is lebukóba volt, a fiúk is fáradtak voltak – így aztán GGGooooo!!
A Biharról lefelé nagyon jót száguldottunk. Fej-fej mellett téptünk Gáborral – élveztük a szerpentineket, a rövid féktávokat és a kanyarba ki-kicsúszó hátsó kerekek által nyújtott adrenalin többletet. Azt hittük, hogy nagy előnyre tettünk szert, de mint kiderült Zsore is nagyon tépett utánunk, alig álltunk meg már ott is volt. És mögötte a dr-esek is….
Egy kis toronyirántos levágásokkal, felfutásokkal, majd lezúdulásokkal már is ott voltunk, ahol pár órája a defektemet szereltük.
Kiérve a dévai útra aszfalton mentünk tovább. A felújítás miatt sok-sok piroslámpába futottunk bele, amiket próbáltunk figyelmen kívül hagyni. Jól haladtunk.
Pietróza felújított aszfaltcsíkján egyszer csak jelezte Gábor, hogy gond van – leálltunk. Zsore ott volt, de a Dr-esek elvesztek. Várunk rájuk kicsit, Zsore még vissza is ment elébük. Kifogyott a benzin… Már csak 6 km légvonalba…
Robival egyeztettük a szállás pontos helyét. Elindultunk, ránksötétedett. A trafóház utáni első szállás valami Mama… Majdnem végig aszfalt, csak a legvégén volt egy kis murva.
Megérkeztünk.
Ismét sokat várunk a Dr-ekre, mint kiderült most a másik DR-ből fogyott ki a benzin (130 km-nél többet mentünk). Még szerencse, hogy Zsore a 15literes nagy tankkal jött… így volt miből pótolni.
A szállás elfoglalása rendben zajlott. Robi elkészítette a vacsorát – nagyon jól sikerült. Mícset és pipi hús szeleteket sütött… kis salátával… ej…. de jól esett. Sokat beszélgettünk, iszogattunk, majd 10 óra tájt ágyba bújtunk.
Zsore úgy döntött, hogy honap nem tart velünk – inkább autózik…
Milyen kalandokat tartogat az utolsó nap?
Vajon teljesen széteseik-e a banda?
Mindez kiderül a folytatásból…. ;)
3. nap
A pihepuha ágyból nem is volt olyan könnyű kikelni. Igazából erre még rátett egy lapáttal az igen borongósnak induló időjárás is… Na, de 7 óra körül nem volt mese – csak fel kellett kelnem, mert a tegnapi aszfalt újra betett az agyongyötört hátsó belsőmnek és ismét kidörzsölődött valahol – tehát kénytelen voltam a napot szereléssel indítani. Szerencsére Zsorétól kaptam egy pót belsőt, így megúsztam egy gyors cserével.
A kellemes reggelit követően egy nagyon kellemes aszfaltos szerpentinen jutottunk fel a Pádis fennsíkra. Itt szeretném jelezni miden érdeklődőnek, hogy teljesen lekészült a felvivő aszfaltút. Első osztályú minőség, fantasztikus kanyarok… Mondanom sem kell, hogy döntögettem is rendesen – a kis dr igazából lazább terepen és nagyon kanyargós aszfalton érzi jól magát. Adtam a gumiknak esélyt a megcsúszásra, de nem – a mischelin xc12 tette a dolgát. A többiek gumikímélés címszóval szépen lemaradoztak – én megőrültem volna, hogy ki kellett volna hagynom ezt a döntögetést. Hiába – különbözőek vagyunk.
A fennsíkon a már jól ismert felfutón jutottunk fel a gerincre. A kritikus kanyar csak Tomit tréfálta meg, de aztán ő is simán korrigált. Ami a bálnákkal egy egész délelőttös program volt, az most 5-10 perc alatt megoldottuk. Hiába – nem szabad összehasonlítani a két kategóriát. Nem beszélve arról, hogy hiába húzta a száját Zsore, hogy most neki semmi sem megy stb… stb… azért fogadjuk el, hogy ez a társaság kifejezetten a rutinosabbakból állt össze. Valószínűleg Zsorénál is az okozta a legnagyobb gondot, hogy már régen motorozott olyanokkal, akik nem csak szeretnek, hanem bizony tudnak is… ;)
Ja – amúgy Zsorét nem volt egyszerű rábeszélni arra, hogy ma is velünk tartson, mert ő úgy érezte, hogy feltart minket – pedig ez egyáltalán nem így volt. Hiszen ők hárman alapvetően végig együtt mozogtak… mi meg Gáborral pont úgy mentünk, ahogy szoktunk. Fel a csúcsra, aztán pihi… egyáltalán nem zavart, ha a csúcson sokat kellett pihenni – szeretünk nézelődni. Motort tologatni azt nem annyira, de azt nem is kellett. A lényeg – végül csak sikerült előhozni belőle is a pozitív világszemléletet és mivel megígértem neki, hogy délután egykor már autóba fogunk ülni – jött.
A sziklás felfutón is előre küldtem, hogy ő kamerázza a többieket – így aztán észre sem vette, hogy milyen könnyedén jutott fel. Hiába – ha vannak célok az ember előtt… ;)
A tolvajkőnél megálltunk kicsit nézelődni, de hiába sütött most már szépen a nap, a 10 fok környéki hőmérsékleten nem sokat segített. Az igen erős szél még ártott is a hőérzetünknek – inkább mentünk tovább. A Vigyázóig sok kellemes szakasz volt, sziklákkal, átázott, zsombékos részekkel megküzdve értünk el a hegy lábaihoz. Itt Gábor azonnal meglódult csúcsot hódítani, amikor is egy háborgó túrázós család átokszórása megállításra késztette a még lent lévőket.
Jobb a békesség – inkább maradtunk. Csak Zsorét vitte tovább a lendület. Így a már a csúcsról integető, hangyánál is kisebb Gábor után vette magát. A felfutó igen hosszú volt és végig meredek. Zsore az előzmények ellenére és nem is tudom, hogy mitől hajtva, de kb. 10 m-rel a csúcs előtt állt meg szétnézni, hogy vajon jó felé megy-e… aztán inkább ő is visszafordult. De ez a teljesítmény is messze túlmutatott a harmadikként csak neki lóduló Lacásén, aki bizony már az hegy egy harmada körül kénytelen volt elfektetni a dr-jét és utána sem tudott fentebb jutni…
Szép sorba visszagurultak hozzánk, majd a hegyet megkerülve, elölről a nagyon sziklás felvezető úton mentünk fel a csúcs alá. A bálnákkal anno nagyon megküzdöttünk ezzel az úttal. Ezeknek a szöcskéknek meg sem kottyantak a labdányi kövek. Pikk-pakk fent voltunk. És ha már itt jártunk, akkor lassítás nélkül vetettük bele magunkat a Dragan felé vezető lejtmenetbe. Mivel itt több magyar enduróssal is találkoztunk szemből, így elég óvatosan és visszafogottan haladtunk. De azért nem hagytuk ki azokat a nagyon meredek lejárókat, amik a figyelmetlen motorosokat oly gyakran megtréfálja. Mondanom sem kell – az elmúlt napok alatt megedződött társaság úgy vette az akadályokat, mintha városnéző túrán lettünk volna…
Elképzelhető, hogy rosszul szervezzük ezeket a túrákat… lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha ezeken a kicsit lájtos, sziklásabb területeken kezdenénk és a végére tartogatnánk a Zaránd ütősebb dombjait? Vagy tényleg a túra alatt rázódik össze ennyire a banda – és fordított esetben meg itt szopnánk nagyokat? Nem tudom – a lényeg: olajozottan és jól szervezetten haladtunk.
A Dragan víztározótól egy rögtönzött nyomon gurultunk el Biharkeresztesre, ahol a Frontéra már két perce várt ránk. Felpakoltunk és meg sem álltunk Szegedig…
Hát kb. ennyi.
Jó volt, szép volt… újramennék.
Képek, videók:
1. nap rövid videója:
2. nap videója:
3. nap videója:
Egy kis kedvcsináló(?):
Taki képei:











































