Tavaly volt az első mopedrallym, amit a nagy sár és a Yamaha Mint-em szétesése miatt 40 km után fel kellett adnom. Az idei évre egy sárga postás Piaggio Libertyt választottam, a felkészítése annyi volt, hogy teletankoltam valamint a levegőszűrő betétet kitakarítottam és beolajoztam.

Lelkes csapatunk, a Sufni Tuning Team hajnali fél négykor indult útnak, sajnos a negyedik csapattársunk lumbágó miatt nem tudott elindulni a versenyen, de azért elkisért bennünket. Így hárman vágtunk neki a versenynek, nagy-nagy lelkesedéssel.

A vízátkelés előtt 500 méterrel felpörgött a motorom, és nem ment vissza a fordulat, csak nyélgáz volt. Az átkelést elvetettük, a rönkök előtt félreálltunk, és elkezdtük szerelni a Libertyt. Pikkpakk 70 perc szerelés, karburátor szétszedés, suber-csiszolás után a rönkökön átkelve folytattuk az utunkat.

20 perc múlva az S51 kezdett dadogni, hebegni. Egy homokdomb lábánál Feri barátunk elkezdte szerelni a masinát. Gyertyacsere, indítás, nem jó. CDI csere, indítás, nem jó. Alaplap állítás, végre jó. Csak 80 perc ment el rá, sebaj, addig fotózgattam a virágokat, ahogy Taki tanácsolta az egyik levelében, illetve a homokdomb tetejéről csináltam pár videót. Link: https://youtu.be/FLILx1J6EDs

A benzinkútra 15 óra környékén érkeztünk, kissé elcsigázva és némileg elcsüggedve. Tankolás, mosdás, csoki és energiaital feltöltés után, rövid csapatértekezlet után nekivágtunk. Tudtuk, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. 15:30-kor vágtunk neki táv második felének. Éreztük, hogy itt csak a csoda segíthet rajtunk. A következő három szakaszt kb 40-es tempóval lezúztuk, majd jött az a bizonyos mélyhomokos rész. Hogy is mondjam….. Mire elértük a következő ellenőrző pontot, már minden testnyílásomon próbáltam levegőt venni, az izmaim remegtek, a lábamban semmi erő nem volt. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy elméleti síkon a nyomvonal kijelölőinek kínzásait képzeltem el, olyan és annyiféle képpen, amiken a spanyol inkvizíció papjai is csak meglepődve és csodálkozva hümmögtek volna. Az ellenőrző pontnál lévő ellenőrnek ki is fakadtam egy kicsit, pedig nem nagyon szokásom az ilyen. Szóvá tettem, hogy tudom és értem, hogy a verseny fő célja a terepmotorozásra alkalmatlan motorokkal nehéz terepeken való közlekedés, de ez a szakasz rohadt szemét volt. Szegénytől elnézést kérek, láttam is rajta az együttérzést, próbált belém lelket önteni, és azt mondta: Igazad van, de nyugi, a következő szakasz könnyebb lesz.

Átmentünk az úton, nekikezdtünk a következő szakasznak, de párszáz méter múlva megjelent a lelki szemeim előtt Morgan Freeman képe, és hallottam, ahogy a narrátoros hangján azt mondja: De nem lett könnyebb a szakasz.

Ennyi homok nem létezik, gondoltam. Azon se lepődtem volna meg, ha egy tuareg tevekaravánnal találkozok a következő kanyarnál.

Szerencsére az utolsó három szakasz könnyű volt, illetve az előző kettőhöz képest könnyebnek tűnt. Már csak annyi baj volt, hogy az utolsó 15 km-en elkezdett a motorom fura hangokat kiadni, és a sebességem lassan, de biztosan csökkeni kezdett. Az utolsó 7-8 km-en már csak 20-al tudtam vánszorogni. Folyamatosan néztem az órám, a két csapattársam ment volna, de hősiesen minden kanyarban bevártak. Végre beértünk, a kis sárga motorom az utolsókat rúgva begurult. Gyorsan siettünk az asztalhoz, és meglepődve láttuk az eredményt: 11:57 alatt teljesítettük a távot! Volt nagy öröm, boldogság. Nem is reméltem, hogy sikerülni fog.

Este jött a meglepetés, a mi csapatunk, a Sufni Tuning Team lett a legkitartóbb csapat. Így még nem örültem annak, hogy megdicsértek azért, mert mi voltunk a 12 órás szintidő leglassabb csapata.

Este öröm, ünneplés, élménybeszámolók, sörözés, barátkozás. Nagyon tetszik ez a társaság, megmondom őszintén. Tetszik, hogy mennyi segítőkész ember van itt. A verseny kezdetén, amikor kiderült, hogy az öcsém nem tud elindulni a lumbágója miatt, odajött hozzánk egy srác, hogy nincs-e egy felesleges bukósisakunk. Öcsém természetesen odaadta neki. A homokdombi szereléskor megállt mellettünk egy srác, egy 10-es villáskulcsra volt szüksége, odaadtuk neki. A verseny végén, a kempingben megkérdezték, hogy nincs-e egy Simson belsője valakinek. Feri barátunknál volt, oda is adta nekik, csak hogy haza tudjanak menni a motorral.

És van még egy gondolatom. Többen mondták, miért egy Piaggio Libertyvel indultam, nehéz, 110 kg, a burkolatok miatt nehéz a karburátorhoz hozzáférni, hosszú a tengelytávja, nem alkalmas a homokos részekre, nem alkalmas a rallyra. Azt tanácsolták, adjam el, és vegyek egy jó kis endúrót, vagy Simsont, és azzal jövőre csak úgy száguldozhatok majd. Én meg nem értettem az egészet. Miért akarnak engem meggyőzni? Hát nem értik a Mopedrally szellemiségét? Ide olyan motor kell, ami tökéletesen alkalmatlan a nehéz, saras, homokos terepre.

Ennek a versenynek van egy nagyon komoly filozófiai üzenete. Pénzért bármit megvásárolhatsz, tökéletes terepmotort, tökéletes terepgumit, feltuningolhatod a motorod, vehetsz magadra high-tech védőfelszerelést, és végigszáguldozhatsz 5 óra pár perc alatt a távon. De egy dolgot nem vehetsz meg: az élményt. Azt az élményt, hogy a Mopedrally megmutatja neked, hogyha elindulsz egy Babettával, egy robogóval, bármilyen csótány géppel, akkor lehet bármekkora egód, bármekkora arcod, bármekkora tapasztalatod, te csak egy ember vagy. Egy ember, akinek meg kell küzdeni az elemekkel, hol esővel és sárral, hol bokáig érő homokkal, nagyon sok homokkal, még attól is több homokkal, mint amit el bírsz képzelni, és meg kell küzdened egy géppel, ami nem akarja ezt a versenyt, nem erre tervezték, nem erre használják a normális emberek. Alázatra tanít ez a verseny, hogy nem te vagy a világ ura, nem te vagy a főnök. Megmutatja, hogy igenis gyenge vagy, és próbára tesz, mennyire vagy elszánt, mennyire vagy kemény, mennyi akaraterő van benned. Ez a verseny leteszteli a küzdeni-tudásodat, de úgy rendesen.

És vagy győztesként beérsz a célba, hullafáradtan, de nagyon boldogan, vagy elbuksz. De a bukásból és a hibákból tanul az ember, és a következő versenyen újult erővel megpróbálja.

Ezért nem fogom eladni a Libertymet, és ezért nem választom a könnyebbik utat. Mert akkor miről mesélek, sztorizok majd a haverokkal? Milyen élményeket tudok gyűjteni? Nem, jövőre ismét próbára teszem magam és a kis sárga postásomat. És ha ez sikerül, akkor lehet, hogy a következő alkalommal előveszem a Yamaha Mintet, és azzal is végig próbálok majd menni. Ki tudja, lehet, hogy majd egy pedálos jószágot is kipróbálok. De egy biztos, soha nem a könnyebbik utat fogom választani.

Köszönöm a szervezőknek, különösen Takinak, hogy ráébresztettek erre, és megmutatták a helyes utat.

Természetesen köszönöm a csapatomnak is, a Sufni Tuning Teamnek, hogy együtt végig tudtuk ezt a versenyt csinálni. Köszönöm Cseh Máténak és Kiss Ferencnek, hogy kitartottak, és mindig bevártak, és nem hagytak ott az út szélén. Külön köszönet jár a sofőrünknek, Cseh Sándornak, és az öcsémnek, Nagy Róbertnek, hogy hűséges szervízcsapat voltak, és mindenben segítettek bennünket.

Ahogy nagy költőnk, Vörösmarty Mihály mondta:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!