II. Erdélyi MopedTúra - 2016.

Több mint 1240 km...

Kizárólag segédmotorokkal...

Több mint 2000 m-es csúcsdöntés....

Transfogaras...

Transalpina...

Idén nyáron egy válogatott bandával vágtunk neki Fogarasi átjárón átívelő segédmotoros erdélyi túránknak... ami a legkedvezőbb jóslások alapján is minimum 1200 km-nek ígérkezett.

1:53 Erdélyi MopedTúra 2016. - 1. nap

10:11 - Erdélyi MopedTúra 1016. - 2. nap

11:45 - Erdélyi MopedTúra 2016. - 3. nap

1:28 - Erdélyi MopedTúra 2016. - 4. nap

29:46 - Erdélyi MopedTúra 2016. - 5. nap

12:02 - Erdélyi MopedTúra 2016. - 6. nap

14:54 - Erdélyi MopedTúra 2016. - 7. nap

Egy amatőr kibic szemszögéből!

Technikai okokból nem tudtam a csapattal indulni (Taki meglátása szerint hiszti ), így energiát és anyagiakat nem sajnálva szerda reggelre terveztem az indulást, versenyen kívül szégyenszemre nagymotorral. Mea culpa!
Induláskor általános iskolás matekpéldáim derengtek szemem előtt, hogy ha két jármű egymással szemben megy különböző sebességgel, akkor csak idő kérdése, hogy találkozzanak, ezt akkor sem tudtam kiszámolni most is csak sejtettem, hogy szerda kora esti órákra VAN esélyem utolérni a csapatot, főleg ha szembe megyek velük.  Ezt kedden pár mondatos kérdéskörrel próbáltam körüljárni, helyszín, időpont miegymás tekintetében, kevés sikerrel, ami a konkrét információt illeti,  Taki lakonikus válasza 24 órán belül megérkezett „VAN” mármint valahol, valamikor, valakivel találkozni a Kárpátokban.  Ezen felbuzdulva szerda reggel bemelegítettem a motort Szeged- Makó viszonylatában ahonnan visszafordultam, mert rémlett, hogy a legerősebb láncszem itthon maradt, azaz a patenteszem, amire az óta sem volt szerencsére szükség.
Minden rendben Déváig, ahol leszakadt az ég és egy benzinkút árnyékában a várat nézve elmélkedtem az örök igazságon miszerint asszony kell a házba, de ezt Kőműves Kelementől idéztem.
Közel másfél órás várakozás után elindultam, úgy voltam országúton fél órán belül behozom másfél óra lemaradást és ez a lelkesedés Szebenig kitartott a forgalom nem zavart, esetleg én őket. Ott megint csúnyának ígérkezett a Kárpátok átkelése, de Hannibálnak sikerült az Alpok, mit nekem a Kárpátok bércei. Erőt és energiaitalt gyűjtöttem és nekiveselkedtem az Olt völgyének, közben Sanyika tartotta bennem a lelket és a kapcsolatot .  A kecsua poncsóm patentjei nem bírták a száguldásomat , minduntalan szétnyíltak, ezért úgy nézhettem ki, mint egy motoros denevér., de legalább nem tudtak előzni, mert nem láttak ki mögülem, meg én voltam átlagban a gyorsabb,  de nem kanyarban.

Az ominózus elágazásnál még két sötét bőrű gumis segített, először egy lengyel csapat után küldtek, de mondtam, hogy nem őket keresem, mert nem tudok lengyelül, aztán említették, hogy egy ismeretlen nemzet ismeretlen eredetű motorosai erre jártak, rendszám nuku, így sejtettem hogy sikerül megtalálni a csapat táborhelyét, 470 km motorozást követően.
A sátorverést követően elfogyott a heti pálinkaadagom, nem bántam, (csak sajnáltam), mert láttam, hogy sok viszontagságos kilométer van a csapat mögött. Erre abból is joggal következtettem, hogy a mesterek szakócával- kőbalta- és hasonló szerszámmal próbáltak a motorok műszaki állapotán valamelyest javítani. A csúcs team munka és kreativitás számomra, az energiaital doboz palástjának hézagoló szerepe volt, és még mondja valaki hogy egészségtelen, halált okoz, bizonyíthatom életet mentett, konkrétan Takiét, szerintem a sör is jó lett volna, főleg a doboza, de ő ezt a túra végéig tagadta, mármint hogy a sör jó valmire.
Na, reggel aztán cihe és irány a hegy, szép táj, ló, tehén, birka tengerszint szerinti sorrendben, ahogy emelkedtünk, hógolyózás, motorvontatás, ahogy ilyenkor illik.  Az itinerert mások is hasonlónak gondolták, mint mi, míg a többiek István motorját segítették fel a csúcsra utolért egy Land Rover. Németek voltak, kezdetleges angolt beszélek, ők tudtak, jól de sokkra mentek vele, gratuláltak nekem, hogy idáig feljutottunk, mondtam semmiség így szoktuk,  a Teneret azonnal felismerték (rá van írva németül is) de kérdezték, hogy milyen mocik a többieké,  pl a Takié , Tamásé , meg Lacikáé, mondtam azok is Tenerek csak az esőben összementek és Simsont ír rajtuk. Szerintem kizárólag nyelvi problémák miatt nem értették a dolgot, pedig tanítottak angolul is, de elfogadták érvelésemet, de azért a biztonság kedvéért egy két képet nyomtak, biztos otthon elemzik majd a mérnökök, akkor még nem látták Tamás drót teló vég határolóját, de jobb is.
A Transalpina tetejére műsoron kívül felnéztem, de a túloldalt sem volt más a látvány, mint az innensőn ezért inkább visszafordultam, a szuvenyírok nem hatottak meg, Pécskán is kaphatók.
 Egyik elágazásnál kürtőskalács majszolgatása közben szembesültem, hogy egy forgalom elől elzárt úton fogjuk megközelíteni „zseni”nevelő városunkat, Petrozseni-t.   A tetőt követően két fiatal versenyzőt követve próbáltam tartani lefele a tempót, nem kis meglepetésemre autóforgalom mellett, nyilván a 6x6-méteres kiírást ők sem tudták elolvasni a túloldalt sem, nyilvánvalóan nyelvi nehézségek miatt, így egy hajtűkanyarban egy piros terepjárót két oldalról kerültünk, a fiatalok balról kissé közelről, én jobbról az erdőben, szerencse a terepjáró megállt így kikecmeregtem a szembe lévő, erdőből, fát nem fogtam.
Petrozsényt követően a katlan nevezetű táborhely nem volt ínyünkre, így én megvártam míg Sanyikáék a Betegség barlangjában körülnéznek, azt mondták szép volt, de akkor még nem tudták mit jelent és néznek, majd a csapat után lódultunk, Hátszegnél szerintem ahányan annyi fele széledtünk, szép volt a helyiek szerint is, bárkit kérdeztem mindenki látott Simsonost a kivezető úton, István a tanúm. Egyedül szerintem Takiék voltak ketten, ő és a GPS, habár ez utóbbi kénytelen volt vele menni a kormányon, nem ellenkezett. Naplemente előtt Istvánnal még meg szerettük volna nézni a Retyezát keleti oldalát, de mivel mondták nem arra fogunk menni így visszafordultunk a Karánsebesi útról, pedig szépnek ígérkezett.  Na, a végén találkoztunk, ki quaddal ki a csapattal, de egy szép völgyzáró gát zárta a napot.
A technika már a végét járta, de kisebb nagyobb elhárítással úrrá lettek a fiuk a motorokon, nekem csak egy szerszám, a kő volt a bajtársam azzal kopogtattam a karbit ne gyulladjak fel, így indultunk neki az uccsó napi levezetésnek. Taki szerint légvonalban már csak 30 km a lájtos szakasz, utána extra lájt fél kéz, hawai fagyi hazafelé.  Előtte biztos vadabb vidéken volt a csapat, de kicsit meglepett engem is meg a motorom is a terep. Konkrétan a motorom többet feküdt, mint én két éjszaka alatt. No, ha felfele 90 fok és lefele is akkor a megtett táv kb nulla, sok volt a harminc kilométer. Kis túlzás, de az erő fölényemet a súlytöbbletem leamortizálta, estem keltem, adott pillanatban már feladtam, de azt sem bírtam, mert a motor rajtam feküdt, és annyira szeretett, hogy nem tágult, köszönöm Tominak hogy lehámozta rólam egyedül ott száradnék, mai napig, ha nem esne az eső.  Előtte azért sikerült versenytempóba egy sasszé neki is, gyorsan történt, mint csiga előtt a gomba kinövése, láttam a repülés végét, de jól megoldotta úgy tűnt mintha ez az előadás része lenne, nem az volt, tény hogy a vas is csúnyán szétment Tomi alkarjával egyetemben. A vasat orvosoltuk rengeteg szakóca volt a környéken, mindenki otthagyta, aki előtte használta, feszítésre kőrisfakaró, a motor kisseb esztétikai és nagyobb műszaki hibával tovább gurult, Tamásnál ennek reciproka szerencsére, a sérülés kisebb volt, mint az ijedség.
Az emelkedőt hasonló szögű lejtő követte, de utána a napot fagyival is megkoronáztuk, mert addig igen kevés idő maradt uzsira. Hazafelé még rémisztgettek, hogy el kell, menjek Jannerért. kb 200 km-re ( nem Taki  szerinti légvonal szerencsére, de már beleéltem magam), szerencsére  megoldódott a helyzet nélkülem is , így a maradék  csapattal lecsurogtunk Aradig ahol egy komoly jégesővel kombinált vihar kapott el így Nagylakig pait ball babának éreztem magam nagyon csípett és kopogott rajtam a jég utazótempóban. Intermezzóként még az aradi kútnál Tibortól elbúcsúztam, mert úgy ítéltem meg hogy már csak gátolnám a továbbhaladásban, műszakilag nem tudtam hozzá szólni a páráját kilehelő egyébként végig fickósan viselkedő valamilyen kétjegyűen kodifikált Honda matuzsálem életre keltésében.
A határon értem utol a háromfős denevér különítményt, majd az átlépést követően elbúcsúztam és saját tempóban hazaértem.
Az anyagi veszteség elhanyagolható, fékkar eltörve, index búra darabokban, két liter olaj mínusz, stb. apróság. A fogyasztás jó volt. 6 liter körüli, amiből másfél kifolyt a túlfolyón.
Az erkölcsi nyereségem viszont igen jelentős, a tapasztalat és az élmény, valamint nem utolsósorban a barátság!!
Oscarnál szokták köszönni visszamenőleg a szülőkig, a menedzserekig, de én inkább a csapatnak és Takinak köszönöm, a túrát és kiemelten azoknak, akik nem hagytak ott ahol csak a medve jár!
üdv  agy kicsivel mint nemecsek!

Így történt Tibor szerint:

A Tomosos csapattal rendszeresen részt veszünk a Mopedrally-n. Tetszik a stílus, a rendezés és az egésznek a szellemisége. Tavaly volt az első Erdélyi Mopedtúra, Róbert barátommal a videók, leírások átnézése után éreztük, hogy legközelebb ott a helyünk.

Taki idén mert nagyot álmodni, amitől „első bálozóként” egy pillanatig elbizonytalanodtunk. Pádis, Transzfogaras, Transzalpina segédmotorokkal??? 1 hét, nomád élet? Bírni fogják a motorok, bírni fogjuk mi is? Csináljuk, lesz mit mesélni az unokáknak.

Jelentkeztünk hát, ezúton is köszönet a kedves fogadtatásért!

Róbert Tomosa sok mopedrallyt megért már, mindig toppon van és ideje sincs sok, ezért technikailag felkészültnek nyilvánította magát. J Nálam már voltak gondok, mivel a kétes tulajtól frissen és olcsón vásárolt Hondám megbízhatóságáról nem voltam meggyőződve. Hétvégenként tudtam vele foglalkozni, amit lehetett átnéztem, kapott új gumit, láncot, fékpofákat, csomagtartót, kormányt…stb. Mivel nem akartam hátráltatni a csapatot, 300 km-es kíméletlen tesztnek vetettem alá félig meddig felpakolva. Ez a felkészülés végül nagyjából elégnek bizonyult, bár ez a kb 1300 km, jórészt terepen és az én 130 kilóm minden gyenge pontot kíméletlenül kihozott, így szerelgettem én is gazdagon. Róbert pedig a túra előtti napon elesett és megsérült a bokája, így legnagyobb bánatára nem jöhetett.

A túra: 1. nap:

Sarkadon terveztük a találkozót, de véletlenül már Békéscsabán összefutottunk. Jannernak már itt hátsó defektje volt, amit végül csak a gumi cseréjével sikerült orvosolni. (Fortune gumit ne vegyetek!) Egyébként a rajtig mindenki eljutott, már ez egy teljesítmény volt.

Terv szerint elindultunk, a határon a vámos viszont erősen hiányolta a rendszámot és a forgalmit, de végül csak elengedett. Az első kieső Nagyszalontán adta fel, a motorjából elszállt a kompresszió. A pénzváltás után láttuk, hogy reménytelen, így érzékeny búcsút vettünk és a gyors indulás után a csapat fele el is tévedt, vagy legalábbis azt hitte, de mégsem. Bénáztunk vagy 1,5 órát mire mindenki újból együtt volt. A csapatban motorozás szabályit próbáltuk végig betartani, de egy-egy város + gyors indulás kombó azért néha kifogott rajtunk.

Kellemes utakon, itt-ott murván, sárban értünk el egy patakig, ahol simán átkeltünk, nem volt benne sok víz. Mezgéd közelében egy jól felszerelt táborhelyen lesátoroztunk és némi szalonnasütés és beszélgetés után nyugovóra tértünk. Nekem különösen jól esett az alvás, mivel a családom fele arra fogadott, hogy a motorom az első napot sem bírja ki. Kibírta, sőt. Egész nap szép időnk volt, de azért már gyülekeztek a felhők…

2. nap:

Éjjel vihar volt, sokáig esett, némelyik sátor csak lassította az esőcseppek földet érését, de alapvetően mindenki beázott. A reggel így szárítkozással indult, aminek persze sok értelme nem volt, mivel indulás után- és persze egész nap változatos intenzitással esett. A napi cél a Mezőhavas valamint Pádis fennsík meghódítás volt. Esőben. Tulajdonképpen így vagy úgy, de haladtunk bár volt, hogy 20 perceket 1-esben, de itt még bírta a technika. A nap csúcsa a kőzuhatag megmászása volt. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy jó ideje üveghangon mászol 1-esben 10 km/h sebességgel. Esik az eső, minden csúszik, a blokk büdös a forróságtól és akkor eléd tárul egy hatalmas emelkedő tele dinnye nagyságú sziklákkal, majd egy bal kanyar és még nagyobb emelkedő. Na, senkit nem kellett bíztatni, ráhúztuk a vésztartalékot és 10 helyett 12 km/h-val megkezdtük csúcshódítást.  Első próbálkozásra a kanyarig sem jutottam el, gondoltam megy ez jobban is, így nekifutottam még egyszer. Ekkor már feljutottam a kanyarig, majd pihenés után még vagy 10 métert. A többiek is valahol a kanyar körül kapirgáltak, mindenki reménykedve meredt a csúcsra és teljes gáz + kuplung csúsztatás kombinációval próbálta haladásra bírni a technikát, nem sok sikerrel. Taki sem jutott messze, egyedül Lénárt a robogóval tudott valahogy felevickélni, sokat számít, ha minden pillanatban ott az erő. Na, ekkor, ha valaki arra jött volna, az alábbi kép tárult volna elé: őrült segédmotorosok 5-10 méterre egymás alatt a motorok mellett állva erőt gyűjtenek, majd ilyen lépcsőkben egymás után lépdelnek fel a motorok mellett. Alul a kanyarban a többiek üveghangon próbálnak feljebb jutni. A kedvencem Lacika és Peti volt. Lacika a rommá tuningolt Simsonjával lendületet vett, majd mellettünk elhaladva (elrepülve) a motor a levegőben balra dőlt és a páros szó szerint lezuhant, mint egy repülő. J Peti a Riejuval kis áttétellel, az AM6 blokk minden teljesítményét bevetve sem jutott messzire. Érdekes volt látni, hogy ha kizökken a kis pörgős blokk az ideális tartományból (amihez elég egy rossz helyen lévő kő), akkor vége van. Ide bizony folyamatos nyomaték kell, váltós kismotorral idén senki sem jutott sokra.

Feljutva a jutalom erős szél, hideg, sűrű köd és eső volt. Taki elöl, mi követtük, de egyszer csak egy elágazáshoz értünk, ahol nem állt senki. (A csapatban motorozás fontos szabálya, hogy mindig előre, ha le kell térni, az előtted haladó ott fog várni.) Bosszankodtam is, hogy lazulnak az erkölcsök, amikor vagy 40-50 méterre kirajzolódott Taki alakja. Várt ő, csak nem láttuk olyan felhőbe kerültünk.  Peti ennek örömére defektet kapott, amit ott ilyen körülmények között nem próbáltunk meg megjavítani. Vártunk átfagyva, amikor is Taki megjelent és kimondta, amire mindenki titokban vágyott: keresünk szállást, ahol van fűtés és meleg víz. Levitorláztunk a hegyről, kísérgettük Petit a defektes kerékkel és Taki hipp-hopp talált is szállást, 2 kis faház személyében. Beizzítottuk a fűtést, sütöttünk mics-et és sörözgettünk. A háziak még azt is megengedték, hogy a saját konyhájukban főzőcskézzünk.

Peti másnap hazaindult, dolga volt, így nem tudott tovább jönni.

3. nap:

A kényelmesebbek átvonultak a kempingbe és ettek egy királyi reggelit, desszertnek még WIFI-t is adtak hozzá. Aztán gyors indulás, majd fél óra várakozás a lassan indulókra. J Aznap több kisebb hegyre felkapaszkodtunk és végül a Gyalui havasokat vettük célba, de előbb tankoltunk, valamint a bevállalósabbak átkeltek egy mélynek tűnő erős sodrású patakon. Az eső persze esett, a tempó pedig halálos volt. J Lénárt robogójának el is tört a kipufogója, így ő levált és elment javíttatni. Mentünk egész nap, szinte alig volt műszaki hiba, végül megküzdöttünk a patakmederrel is, amiről Taki olyan titokzatosan beszélt és olyan részletességgel ecsetelte, hogy miként fogjuk csatárláncba állva feladogatni a motorokat, hogy mindenki jól összecsinálta magát. Ahhoz képest viszonylag könnyen vettük az akadályt és késő délután már a szálláson voltunk, ami előtt 30 méterre történt az első műszaki hibám, a motor ledobta a láncot. Lénárt közben úgy gondolta, hazaindul, így erősen fogyatkozott a mezőny. A szokásos, sátorállítás, tűz, sütögetés közben este azonban egyszer csak egy ismerős motorhangot hallottam. Legnagyobb megdöbbenésünkre megjelent Róbert a Tomossal. Nem bírt otthon maradni, sérült boka ide vagy oda, felmarta a hasába adandó injekciókat és elmotorozott vagy 400 km-t esőben, hogy csatlakozhasson. Nem semmi teljesítmény, ezúton is meghajlok előtte. Éjjel természetesen esett és a Róbert érkezésének örömére elfogyasztott pálinka hatására kint felejtettem a motoros nadrágomat „száradni”. Volt reggel öröm.

4. nap:

Javarészt esett. 250 km volt a tervezett táv, az elején egy kis off-road, de utána aszfalt. Gondoltuk, nagyon jól haladunk, nem lesz baj. Itt azonban már jelentkeztek a gondosan felkészített motorokon a fáradás első jelei. Róbert hátsó defektet kapott, Janner motorja mindent vagy semmit üzemmódban kezdett működni, Lacika igen sűrűn kapkodta le a karburátort és Taki első fékje is rakoncátlankodott. Én egész nap gyertyazárlattal és a hátsó lánckerekemmel szenvedtem, nyúlt a lánc és minduntalan ledobálta. Indulás előtt első lánckereket és láncot is cseréltem, sőt vettem egy új hátsó fogaskereket is, de mivel túl rövid lett volna az áttétel vele, fent hagytam a régit. Hiba volt. Persze Takiék mentek elöl, mi nem akartuk, hogy várjanak ránk, az eső esett, így lánc fel, feszít és tűz. Volt benne egy nyolcas és amíg nem jöttem rá, hogy milyen szögben kell álljon a kerék, hogy mindig fel tudjon kapni a lánckerék a láncra, addig párszor ledobta. Volt, hogy blokkolt is a kerék a hegyoldalban, nem volt veszélytelen játék.

Az alaptempó többünk maximális tempója volt a hegyen, így bármilyen megállás azonnal behozhatatlan lemaradást okozott, amit féktelen száguldással próbáltunk kompenzálni, aminek az eredménye újabb meghibásodás lett. Ördögi kör. Ekkor úgy döntöttünk, hogy nem erőltetjük, szépen kényelmesen lejöttünk a hegyről és megbeszéltük Takival a helyzetet. Utána aszfalton tettük meg az utat a Fogaras lábáig. A felmerülő kisebb műszaki hibákat (gyújtáskapcsoló, fék…stb) könnyen orvosoltuk. Sikerült szállást is találni, nem kellett most sem altatni senkit. J

5. nap:

A Fogaras meghódítása és lehetőség szerint áthaladás az alagúton volt a cél. Egy közös fotó elkészítése után mindenki a képességei szerint (súly/lóerő/motor melegedése arány) megtalálta az optimális mászó sebességet, ami Robinak és nekem az elején olyan 25-30, a vége felé pedig olyan 15-18 km/h volt. Valahogy a Tomos alatta pont azt tudta, amit a Honda alattam, így szinte egész végig kőkemény csatát vívtunk az utolsó két helyen, amin a szerintem minden elhaladó megszakadt a nevetéstől. A csata hevében észre sem vettük Lacikát, aki a frissen átfúvókázott, amúgy szénné tuningolt Simsonnal úgy feltolta a hágóra Róbertet, hogy azóta sem láttam. J Így dőlt el végül a meccs.

Mindenki feljutott és bár az átjáró még nem volt hivatalosan megnyitva, az ajtó nem volt bezárva, így átmentünk. J Odaát már javában takarították az utat, így amíg várakoztunk, a kísérőautónk elsőként haladhatott át. A kilátás lélegzetelállító volt, szerencsénk volt az idővel is, de azért még egy jót hógolyózni is tudtunk. Nagy pillanat volt, nem hittük volna.

A Fogaras Janner, István és Róbert motorjában is megmozdított valamit, mindhárom motor rakoncátlankodni kezdett. Janner maradék fél bar kompressziója is vészesen fogyott, akárcsak Róbertté. Mindkét motor már csak tolásra indult, Róberté csörgött is. István motorja is érdekes hangokat hallatott, de legalább erő maradt benne. Legurultunk a túloldalon, itt a gravitáció már a barátommá vált. J Az idő szép volt, duruzsoltak (csörögtek) a vasak és egész közel jutottunk a Transalpinához. Egy kis vásárlás, majd felkutattunk egy jó kis helyet az alváshoz. A patakban volt egy kis fürdés szólóban és motorokkal egyaránt. Majd mindenki lázas karbantartásba kezdett, felmérte a károkat és asszerint döntött a másnapi programról. Janner és Robi így lecsatlakozott, külön utakon próbáltak az aznapi célhoz eljutni. Gyuri bácsi is ránk talált, egy 500-as Ténéré-val kísért minket a túra hátralevő részén. Finom pálinka utánpótlást is hozott, amitől mindenkinek jobban ment a patakban motorozás. Még Taki is berúgott, pedig ő sosem iszik. (Rácsöppent a zoknijára egy csepp és utána érdekesen mozgott.)

6. nap:

A cél a Transalpina megközelítése off-road hegyi utakon 1800-2000 méteres magasságban. Számomra a legszebb rész volt, a nap szépen sütött, magasan voltunk és elképesztő volt a táj. Itt-ott belekóstoltunk egy kis hóba is, de a csúcs a 2065 méter magas füves domb megmászása volt. Előtte alaposan rápihentünk, élveztük a napsütést és a megmaradt kis havat. Majd mindenki megtervezte, hogy miként próbál feljutni az iszonyúan meredek és magas dombra. Taki és István látott egy utat, amihez előbb lefelé kellett volna menni (rutinosak). Tomi és én toronyiránt próbálkoztunk (rutintalanok). Tomi is küzdött rendesen, de én csak nagyrészt oldalirányba tudtam haladni. Púpos tőzeges talaj volt, nem bírta a motor elkapni alattam a fordulatot, kuplungoltam rendesen. Szerintem küzdöttem oda-vissza vagy 20 percet, mire nagy nehezen feljutottam. Taki és Tomi már fent voltak. Kisvártatva megjelent Lacika is úgy felszáguldott, hogy szinte alig érte a kereke a földet. Gyuri bácsi és István sehol. Előbbi a túlfolyó karburátor miatt, utóbbi a motor erőtlenség miatt haladt nehezen. István motorját az utolsó részeken végül közös erővel felhúztuk.

Ezután csapattunk tovább és kényelmesen nézelődve elértük a Transalpina aszfaltját, ahol pihentünk egy nagyot a fűben. Út közben alaposan megkergettek a pásztorkutyák egy kisebb emelkedőre felfelé. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor két megtermett kutya egyszer csak mellém ugrott, majd a lábam felé kapkodva szaladtak mellettem. A motor persze 4.-ben éppen csak tartani tudta a tempót, így vissza 3 padló. Aminek eredményeként a motor hangosabban visított, más egyéb nem nagyon történt. J Szerencsére a gépészkedésem közben a kutyák elfáradtak és lemaradtak. Mint utólag kiderült, Takit is megkergették, csak ő nem vette észre.  Végül mindannyian legurultunk az aszfalton és találkoztunk az kísérő autóval, meg a különvált két társunkkal. Elég korán volt még és fülledt meleg, valamint a placctól sem voltunk elájulva, így továbbmentünk még vagy 60-70 km-t. Az egyik városban persze sikerült szétszakadnia a csapatnak, de nagy nehezen csak egymásra és Takira találtunk. Egy tórendszer felé vettük az irányt, de elég darabosan haladtunk, ráadásul Róbert össze is ütközött egy quad-al. Nagy volt a tempó és nem igazán értették egymást, de szerencsére nagy baj nem történt, bár így is volt mit egyengetni a Tomoson.

A nagy ijedtség után előre mentünk szállást keresni, jó pár helyet megnéztünk, de vagy foglalt volt, vagy vállalhatatlan. Végül közvetlenül a tóparton sikerült letáboroznunk, még fürödtünk is egy jót. István talált egy betonplaccot és szétkapta a csörgő Simsont, majd elégedett mosollyal leült közénk a fűbe. Ez volt az utolsó éjszakánk, így behörpintettük a maradék pálinkát, melyet lekísértünk némi sörrel és a Sanyikáék által készített isteni rántottával. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon kitettek magukért, minden tábort otthonossá varázsoltak, palacsintát, paprikás krumplit gyártottak és nagyon sokat segítettek azzal, hogy betehettük az autóba a nehéz, terjedelmes csomagokat.

Másnapra egy laza kis levezető off-road és sok aszfalt volt a terv, így 1 nappal a tervezett előtt haza tudunk érni. Janner is így érthette, mivel a félig halott motorjával is kész volt belevágni. Róbert azonban már nem kockáztatott, ráállt a csörgésmentes fordulatra és aszfalton hazament.

Na most vagy fáradtak voltunk este és nem figyeltünk, vagy Taki nem ecsetelte számunkra egyértelműen a másnapra várható kihívásokat, mert egy jó alapos szopás (ami így utólag nem is volt annyira vészes, csak haldokló technikával vált azzá)  várt még ránk, amire nem igazán voltunk már műszakilag és lelkileg sem felkészülve. Janner motorja 1-2 ezres tartományban volt hadra fogható, ha éppen beindult. Lacika űrtechnika Simsonja többször megszorult, folyamatosan ment a kísérletezés a fúvókákkal. A Ténéré szenvedett a tűszeleppel, Tomi motorjának váltója adott érdekes hangokat. Én akkor már túl voltam egy kuplung bovden szakadáson, amit sikerült megjavítani, de a bovden már a végét járta és a láncom is változatlanul rakoncátlankodott. Taki és István motorjára lehetett jó szívvel ráfogni, hogy rendesen működik.

7. nap:

Már mindenki a hosszú hazamotorozásra készült, amikor indulás után nem sokkal bementünk az erdőbe. Kezdetben nem volt gond, de ráfordultunk egy meredek sáros kaptatóra, amire Taki és Tomi rutinosan meg sem próbált felmotorozni, feltolták a gépeket. Mi Lacikával szerelés miatt kicsit lemaradtunk és ezt nem tudtuk, így nekifutottunk. A kudarc persze nem maradt el. Az első lépcsőről viszont neki tudtunk úgy rugaszkodni, hogy kínkeservesen, de lábon feljutottunk. Így megint inkább a félig halott motort amortizáltuk és magunkat kíméltük. Janner motorját is sikerült felszendednünk, ami némi tologatás után be is indult. (A második körben sokat segített, hogy ráadta a gyújtást.) Kíméletlenül törtünk előre az erdőben, amikor egyszer csak látom, hogy Janner motorja fekszik az úton, körülötte erős kuplungszag terjeng. Ő maga pedig lazán nyomkodja a telefonját. Na, itt volt vége, Lacika kötélvégre kapta és megpróbáltak kinavigálni az erdőből és találkozni a kísérő autóval, amiben egy frissen összerakott pótblokk várta, hogy Janner motorjába kerüljön. 

Mi közben elég tempósan haladtunk, amikor is egy hosszabb gödrös murvás szakasz után Takival hiába várjuk a többieket. Némi filozofálás után visszamentünk és láttuk, hogy Tomi Simsonját vadul szerelik. István megmutatta a képet, amin látszott, hogy az első villa alsó része a kerékkel egyszerűen kicsúszott a felső részből, aminek hatására Tomi oltári nagyot taknyolt. Mindez mögöttem történt, de mivel annyira próbáltam Takival tartani a tempót, észre sem vettem. Elég rendesen leamortizálódott a Simson, de sikerült ideiglenesen összedrótozni a villát és járóképessé tenni. Tomi szerencsére kis sérülésekkel, de megúszta.

Ezután jött egy rövidítés, amit sikeresen vettünk, majd hirtelen egy hatalmas meredély. Szegény motorom ahogy „meglátta” elszakadt a kuplung bovden, majd pár méterre rá leesett a lánc is. Ezzel egyértelműen jelezte, hogy menjek már a p@csába. Visszacsúsztam az aljára és szerelni kezdtem, ahol is kiderült, hogy a szerszámaim egy része már rég kipotyogott az idő közben szétmállott nyeregtáskából és reklámszatyorból. L Itt éreztem először, hogy szép volt, jó volt, de elég volt.

De nagy levegő és gyerünk tovább. Ami maradt, azzal sikerült valami ideiglenes kuplungot összehoznom, távtartóként egy kis crova fejet raktam fel és a láncot is próbáltam gyorsan beállítani. Átrendeztem a csomagokat, eldobtam a vizet (nagy hiba volt) és nekiszaladtam még egyszer a dombnak, némi pókozással ki is adta. Persze gyors munkának híg a leve, a tengelyen lévő anyát a spannolás után nem húztam meg, így elnyíródott mindkét láncfeszítő menete. Itt már egyértelműen fejben voltak hiányosságok. (Mondjuk előtte is J)

Fölfele a Tomi balesetes motorjának hátsó rugózása is szétesett, egy fából vágott bele „szilentet”. Miután kijátszottuk magunkat, egy elég meredek és hosszú, több részből álló lejtőn kellett lépésnél is lassabban leereszkednünk. (A hajtás után most jött a fékek próbája). Néhol nem volt elég a két fék ereje, az elsőm nem tudta blokkolni a kereket, így a bal sarkamat is le kellett tennem, nem kicsit volt félelmetes. Egy tárcsafék nem ártott volna előre és a Simson kormányra felaggatott műanyag bicikli fékkart és konzolt is megsimogattam utána.

Csodával határos módon mindannyian leértünk és itt Taki ünnepélyesen befejezettnek tekintette a túrát. Az utolsó haladós napon így sikerült reggel fél 8 és délután 3 között 30 km-t haladnunk. Már csak az a 160-180 km a határig, most már haladni fogunk. A felismerés örömére megálltunk enni és jégkrémezni. Kényelmesen nekiindultunk, Facsád után mellékutakon „döngettünk” Lippa felé, amikor is Lippától 20 km-re kifogyott a Hondából a benzin. Hiába, meleg is volt, siettünk is, elnéztük az egyetlen útba eső kutat is, számítottam rá, hogy a 6 literes tank sem tart örökké. Gyors tankolás a Ténéré tankerből (Még egyszer köszönöm Gyuri bácsi!) és már Lippán is voltunk, tankoltunk még egy utolsót. Egy kis gyömölcs evés az árnyékban, majd irány tovább Aradra a forgalmas főúton. Arad után terveztem volna elköszönni, de a technika közbeszólt. A végig szépen teljesítő Honda dadogni kezdett, a sebesség 25-30-ra csökkent. Megálltam egy benzinkúton, a többiek tovább mentek. Gyors gyertyacsere és megyek is utánuk, gondoltam. Persze a gyertyakulcsomat korábban elhagytam, de Gyuri bácsi visszajött és szerzett nekem egyet a kúton egy tankoló autóból. Ezúton is köszönöm ezt is! Sajnos a csere nem segített, sőt a karburátor, légszűrő szétszedése, tisztítása sem. Közben elsötétült az ég, a lámpám már régóta rakoncátlankodott, a pótlámpaként felragasztott vadi új fejlámpa a rázkódástól kettétört és az időközben megérkező jégeső sem volt túl nagy motiváció, hogy tovább menjek. Mivel a segítség is közel volt és az időből is kifutottam, nem erőltettem tovább, így az utolsó pár km-t utánfutón tette meg a gép.

Összefoglalva pont azt kaptam, amire „befizettem”. Egy hétig kiléphettem a normál életemből, a komfort zónámból, sok elvetemült embert ismerhettem meg, miközben csodálatos helyeken, nagyon kalandosan motorozhattam. Mindezt 25-30 ezer Ft-ból! Ebben benzin, kaja, minden benne van. Szerintem megérte. J

Takinak még egyszer köszönöm, hogy megszervezte ezt a túrát és hogy részt vehettem rajta. Talán nem túlzás állítani, hogy életem eddigi legizgalmasabb motorozása volt.

ű